1. NHF kiadás – a jövő héten

... csak épp nem lesz előadás...

A házi szabadon választott

  • Ötletek a honlapon – hasonló nehézségű saját is lehet
  • A választást a laborvezető jóvá kell hagyja!
  • Egyénileg elkészítve! Központi plágiumteszt.

Admin portál:
NHF 1-2-3-4.

Beadandók (elektronikusan)

  1. Feladat választása: 7. hétig (végleges!)
  2. Pontosított specifikáció: 8. hétig
  3. Félkész program: 10. hétig
  4. Végleges változat: 12. hétig; laboron bemutatva!
    • Kód + felhasználói és programozói dokumentáció

2. NZH – 7. héten

Számonkérés

  • Nagy ZH: okt 20., 8:15.
  • Portálon jelentkezés! (Sima? IMSc?)
  • Terembeosztás is majd ott.
  • KZH kaliberű feladatokból több

NZH anyaga

  • Operátorok, számábrázolásig bezárólag (dinamikus tömb már nem), és kapcsolódó labor + gyakorlat
  • Gyakorolni kell!

Mutatók (pointerek)

4. Keresés és a hely megjelölése

Feladat: írjunk függvényt, amely egy számot megkeres egy tömbben!

Gondoljuk át előbb, mit jelent ez a tömören megfogalmazott feladat! A függvénynek nyilvánvalóan paramétere lesz a vizsgálandó tömb és a keresett szám, visszatérési értéke pedig a megtalált elem indexe. A megtalált tömbelem indexét, azaz a találat helyét kell visszaadnunk, különben értelmetlen lenne a megoldásunk. A „keressük meg a 3.14-et” feladatra a helyes válasz az, hogy „a 94. helyen van”, nem pedig az, hogy „3.14”. Ezért a visszatérési értékünk egy int lesz.

Fel kell készülnünk arra az eshetőségre, hogy a keresett szám nincsen benn a tömbben. A függvénynek ilyenkor is vissza kell térnie valamivel. Valahogyan a hívó tudtára kell adnunk azt, hogy nincs találat. Erre egyik lehetőség az, ha valamilyen speciális értéket használunk, ami nem lehetne semelyik tömbelem indexe sem. Például a -1.

A függvénynek át kell adnunk paraméterként a tömböt. Ilyesmivel eddig nem találkoztunk. Ezt a double tomb[], int meret paraméterekkel tudjuk megtenni. Hogy pontosan mit jelent ez a fejléc, arról lentebb lesz szó – egyelőre fogadjuk el, hogy így kell írni ezt C-ben.

Ha ezt is tudjuk, a függvényt már könnyen megírhatjuk:

++n ≅ n+=1
int hol_van(double tomb[], int meret, double keresett) {
    for (int idx = 0; idx < meret; ++idx)
        if (tomb[idx] == keresett)
            return idx;
    return -1;
}

Lássuk, hogyan kell használni!

int main(void) {
    double szamok[5] = { 4.5, 9.2, 7.1, -6.9, 8 };

    int idx = hol_van(szamok, 5, -6.9);
    if (idx != -1) {
        printf("%d. elem, értéke: %f", idx, szamok[idx]);
        szamok[idx] *= -1;
    } else {
        printf("Nincs benne ilyen.");
    }
}

A függvénynek tehát megmutatjuk a tömböt, és közöljük vele a tömb méretét is, továbbá a keresett számot. A hívás eredménye pedig a megtalált elem indexe, vagy -1.

Az indexet magát is ki tudjuk írni: idx, de ha kell, a tömb elemére is hivatkozhatunk vele: szamok[idx]. A visszakapott számmal indexelve a tömböt, látjuk a megtalált tömbelemet magát. Ha olyan a további feladatunk, a megtalált elemet akár módosíthatjuk is, pl. az ellentettjére: szamok[idx] *= -1, vagy kicserélhetjük egy másik értékre: szamok[idx] = 10.2.

5. Az indirekció

Látjuk, hogy a tömb és az index együtt megjelölnek egy double típusú változót a memóriában. A szamok[idx] kifejezésben a szamok mondja meg, melyik tömbről van szó, és a idx pedig azt, hogy annak hányadik eleméről. Az index önmagában kevés (melyik tömbről van szó?), a tömb megjelölése is kevés (annak hányadik eleméről van szó?) ahhoz, hogy egy konkrét elemet hivatkozzunk. Mindkettőre szükség van.

tömb és index: konkrét tömbelem

tömb és index → hely

Fölmerülhet a kérdés, van-e esetleg olyan eszközünk, amely önmagában képes lenne egy bizonyos tömbelem meghivatkozására. Ha lenne egy ilyen eszközünk, akkor megoldhatnánk az előző keresős feladatot úgy is, hogy a kereső függvény egy hivatkozással tér vissza: hivatkozással a megtalált double típusú tömbelemre.

Ezt a gondolatmenetet általánosítani is tudjuk: egy olyan eszközt szeretnénk, amellyel tetszőleges változót megjelölhetünk, hivatkozhatunk, legyen az akár egy tömb valahányadik eleme, vagy egy önálló változó.


tömb és index: konkrét tömbelem

mágikus valami → hely

Mint az mindjárt kiderül, C-ben van ilyen. scanf("%lf", &x); – ismerős ez az első óráról? Itt pontosan ez történik; egy double típusú változót jelölünk meg a scanf számára, hogy oda írja a beolvasott számot.

6. A mutatók és operátoraik

Lássuk, mi is ez a típus!

Egy memóriahelyet hivatkozó típus neve: mutató (pointer). A mutatókat * operátorral jelöljük – lásd a p változó definícióját lentebb. A double* típusú mutató arra képes, hogy hivatkozzon egy double típusú változóra a memóriában. A mutatón keresztül közvetetten a mutatott változót is elérhetjük; ez az ún. indirekció.

double neg[5] = { -4.5, -9.2, -7.1, -6.9, -8 };
double poz[5] = { 9.3, 78, 7, 0.01, 4.6 };

double *p;  // pointer típusú változó

p = &neg[1];
printf("%f\n", *p);  // -9.2

p = &poz[3];
*p = 5.7;            // a poz[3]-at módosítja

scanf("%lf", &poz[2]);

A cím előállítása a címképző & (address of) operátorral történik. A fenti kód egyik sorában a neg[1], másik sorában pedig a poz[3] tömbelem címét képezzük az operátorral. A legalsó sorban pedig a poz[2] elem címét, és ezt a scanf() kapja paraméterként.

A pointer által hivatkozott változót az indirekció * (indirection) operátorral érjük el: *p. Ez ilyenkor teljesen ugyanúgy viselkedik, mintha az eredeti változóról beszélnénk; az indirekció feloldása után írhatjuk, olvashatjuk azt a változót, amelyre a mutató hivatkozik.

  • double *p; – mutató (pointer) típusú változó
  • &x – címképző operátor
  • *p – indirekció, dereferálás

Elnevezések, műveletek

  • double *p; – mutató (pointer) típusú változó definíciója, ami egy double típusú adatra mutat (rövidebben egy double* típusú, p nevű változó)
  • p = &x; – címképző operátor használata, és a kapott cím bemásolása p-be
  • *p = 3.4; – indirekció, dereferálás, a p által mutatott változó kezelése

A pointerekre a Prog1-ben a legtöbbször angol nevükön fogunk hivatkozni.

A * deklarációkban és kifejezésekben

Néhány megjegyzés a * operátor használatával kapcsolatban – ezek olyan „apró betűs” dolgok, amikre érdemes külön felhívni a figyelmet.

Először is: a * operátor kétféle helyen is állhat, deklarációban és kifejezében.

void novel(double *sz) {    // deklaráció
    *sz += 10;    // kifejezés
}
int *p = ...;               // deklaráció
printf("%d", *p); // kifejezés
  • Deklarációban típus *p: pointer típusú változó és paraméter.
  • Kifejezésben *p: dereferálás, elérjük a mutatott adatot.

Vegyük észre, hogy mindkét esetben a kódban a *p vagy *sz karaktersorozatot látjuk. Csak míg az egyik helyen épp deklarálunk vagy definiálunk valamit (egy változót, egy függvényparamétert), a másik helyen már egy meglévő pointert használunk.

Másodszor: egy sorban több változót létrehozhatunk, amik akár lehetnek vegyesen számok, pointerek és tömbök:

int tomb[5], *p1, *p2, tav;

Ebben a sorban négy változó jön létre egyszerre (tomb, p1, p2, tav), amelyeknek mind valahogyan int-ekhez van közük. Nevezetesen: megfelelő módon használva a változókat, mindegyik által egész számokhoz juthatunk. Hogy hogyan jutunk el az int-ekhez, azt pedig a változók neve mellett használt operátorok adják meg. A négy változó definícióját megadó sor magyar nyelvű olvasata tehát az alábbi:

  • int – változókat hozunk létre, amelyek int-ekkel kapcsolatosak.
  • tomb[5] – az első a tomb nevű változó, amelyen az indexelő [] operátor használható (tehát ez egy tömb), és azt használva kapunk int-eket. Tehát tomb típusa int[5], azaz int-ek 5 elemű tömbje.
  • , – ezen kívül...
  • *p1 – szeretnénk létrehozni egy p1 nevű változót is, amelyen a dereferálás * operátorát használva jutunk egy int-hez. Így p1 típusa int*, azaz int-re mutató pointer.
  • , – ezen kívül...
  • *p2 ugyanígy.
  • , – ezen kívül...
  • tav – kérünk még egy tav nevű változót is, amin semmiféle operátort nem kell használni, hogy int legyen, tehát önmaga egy int.
  • ; – és most ennyi.

Az elv lényege az, hogy C-ben a változók típusát a használat módja alapján kell megnevezni. A deklarációban megadjuk azt, hogy a változón milyen operátorokat használva jutunk el a megadott típushoz. Szokás néha pointerek esetén a *-ot a típus neve mellé tenni deklarációban (definícióban):

int* p1;
int* p2 = &x;

Azonban ezt csak akkor érdemes így használni, ha soronként csak egy változót hozunk létre. A * így is csak az őt követő változóra érvényes. Tehát a következő sorban nem két pointert, hanem egy p nevű pointert és egy i nevű egész számot hozunk létre, és ez nagyon-nagyon félrevezető:

int* p, i;

A gép nem foglalkozik vele, hova tettük a szóközt, számára az int* p, i; és az int *p, i; teljesen egyenértékű. A típus neve mellé tett *-gal gyakrabban találkozunk függvények paraméterezésekor, ahol minden paraméternek külön meg kell adni a típusát, és a visszatérési érték is egyetlen típus. Az alábbi függvény három pointert kap paraméterként, és pointerrel tér vissza:

char* fgv(double* x, int* a, char* c);

7. Mutatók – a háttérben

Nézzünk meg részletesen az új nyelvi elem működését! Miért hívjuk címeknek is a pointer típusú változókban tárolt értékeket?

A számítógép memóriájának rekeszei, bájtjai meg vannak számozva. A processzor, amikor szeretne egy változóban tárolt értéket kiolvasni, vagy szeretné módosítani azt, akkor a változó helyét jelző memóriacím (memory address) segítségével hivatkozza meg. Innen tudja a memória, hogy melyik tárolt bájtot kell előszednie, vagy hogy hova tegye a megjegyzendő adatot.

Amikor pointereket használunk a programunkban, tulajdonképp ezekkel a címekkel dolgozunk. A pointer belső ábrázolása egyszerűen a memóriacím. Az &x (address of x) kifejezéssel tudhatjuk meg egy változó memóriabeli helyét: azt a címet kapjuk meg ezáltal, ahova a fordító a memóriában elhelyezte az x változót. Ez hasonló értelmű, mint a hétköznapi értelemben vett postai cím. Ez mutatja a postásnak, hogy hol van az a hely, ahova a levelet vinnie kell.

A memóriacím akár eltárolható egy változóban is, aminek természetesen mutató (pointer) típusúnak kell lennie. Az előző példához hasonlóan, a következő kódrészletben is ilyen van. A ptr nevű változó, amely double* típusú mutató lévén, pont ilyet tud tárolni, azt, hogy mi a címe a program valamelyik double típusú változójának.

double x;
double *ptr;

ptr = &x;    // cím képzése

*ptr = 3.14; // a mutatott változó
Az indirekció működése

Az utolsó sor *ptr kifejezése a ptr által mutatott változót adja. A kifejezés kiértékelése során a ptr nevű változóból kiolvasódik a memóriacím, utána pedig az így kapott memóriacím által hivatkozott helyen tárolt változóval dolgozunk tovább, mintha csak az eredeti nevén neveztük volna. Mivel a ptr a fenti példában az x változóra mutat a ptr = &x értékadás miatt (lásd a rajzot), *ptr-t írva tulajdonképp az x-ről beszélünk. A címet gyakran hivatkozásnak, referenciának (reference) is szokás nevezni. Ezért mondják a * operátorra, hogy dereferál (dereference); általa már a mutatott változót látjuk.

Figyeljük meg, hogy a * karaktert a fenti kódban két helyen is használjuk. Egyrészt deklaratív helyen, vagyis egy változó típusának megadásakor, másrészt kifejezésben. Deklaratív helyen, azaz a double *ptr sorban a * azt jelenti, hogy a nevezett ptr változó egy pointer lesz. Kifejezésben pedig, a *ptr = 3.14 jelentése az, hogy a címet tartalmazó ptr változót dereferáljuk, és az általa mutatott memóriahellyel dolgozunk, oda írjuk be a számot. A két jelentés persze nincs távol egymástól: az előbbinél megmondjuk, hogy hogyan fogjuk használni ptr-t, az utóbbi pedig a konkrét használata.

Egy értékadásnál és egy inicializálásnál viszont ez elég nagy különbséget jelent. A fenti *ptr = 3.14; sorban a pointer által mutatott helyen tárolt double változó kap új értéket; ott a * a meglévő pointer dereferálását jelenti. Ha lenne egy double *ptr = &x; sorunk, abban a létrejövő pointert inicializálnánk úgy, hogy az x változóra mutasson. Tehát a * a létrejött változó típusát adja meg ebben az esetben, és a létrejövő pointer kap értéket. Megtévesztő lehet, mert mindkét sorban szerepel a *ptr = karaktersorozat... Ezt meg kell szokni. Az elején sokat segít, ha külön sorba írjuk a pointer létrehozását és a változóra mutatást, ahogy a fenti példában is szerepel.

Az említett két operátor, a * dereferáló és az & címképző operátor precedenciája viszonylag magas. A jobb oldalon álló (indexelő [], függvényhívó () stb.) operátorokénál alacsonyabb, azonban minden kétoperandusú aritmetikai műveletnél (pl. +, - stb.) magasabb.

A precedencia fogalmáról egy másik előadásban van szó. Lényegében azt adja meg, melyik operátor és operandus tartozik össze. Mint ahogy matematikában a szorzás és az összeadás: a 3 + 4 * 5 kifejezésben a szorzás „erősebb”, magasabb a precedenciája, ezért 3 + (4 * 5)-ként értelmezzük.

Mutató típusú változók

Pointer típusú változót úgy definiálunk, hogy a definícióban egy *-ot teszünk a változó neve elé, mint pl. a double *p; sorban. A pointer típusához hozzátartozik a mutatott változó típusa is, hiszen az általa mutatott hely hivatkozásakor tudnia kell a fordítónak azt, hogy milyen típusú érték található ott – egyáltalán hány bájtból álló adatot kell kezelni. A pointer a program futása során tetszőlegesen másik változókra állítható át, ha azok a változók megfelelő típusúak. A fenti példában a mutató típusa double*, ezért a program bármelyik double típusú változójának címét tárolhatná. A pointer típusú változó maga is egy teljesen szokványos változóként viselkedik: értéket kell adni neki használat előtt! A pointerek pedig a szokványos módon átadhatók függvénynek paraméterként, és lehetnek függvények visszatérési értékei is.

Címek és mutatott értékek: példaprogram

Az alábbi programban a p pointert hol az egyik, hol a másik változóra állítjuk be. Így a *p kifejezés kiértékelésével hol az egyiket, hol a másikat érjük el.

#include <stdio.h>

int main(void) {
    double x = 5.6;
    double y = 10.9;
    double *p;

    p = &x;
    printf("p = %p \n", p);
    printf("*p = %g \n", *p);

    printf("\n");

    p = &y;
    printf("p = %p \n", p);
    printf("*p = %g \n\n", *p);

    return 0;
}
p=0x7fff48732580
*p=5.6

p=0x7fff48732588
*p=10.9

Egy pointer értékét, amely a memóriacím maga (vagyis a fenti példában az x és y helye a memóriában), a printf()-fel a %p konverzióval lehet kiírni. Ez akkor lehet jó, ha a programunkban hibát keresünk. A pointer értéke egyébként általában nem más, mint egy szám, a hivatkozott memóriarekesz sorszáma.

Ugyan a scanf %p képes beolvasni egy pointert, de azzal sokra nem megyünk. Nincs értelme pl. kiírni egy fájlba egy pointert és újra használni a program későbbi újrafuttatásánál, hiszen minden egyes futtatáskor máshova kerülhetnek a memóriában a változók. Próbáld ki, futtasd le többször a fenti programot!

8. Cím szerinti paraméterátadás

Mire jók ezek a mutatók? Például ezekkel el tudjuk érni azt, hogy a függvények módosítani tudják a nekik átadott változók értékét.

Legyen a feladatunk egy olyan függvényt írni, amely két egész típusú változó tartalmát megcseréli.

void csere(int a, int b) {
  int temp;
  temp = a;
  a = b; // nem x és y változik!
  b = temp;
}

int main(void) {
  int x = 3, y = 4;
  csere(x, y);
  printf("%d,%d", x, y); // 3,4
}

érték szerinti paraméterátadás

A hibás csere függvény: érték szerinti paraméterátadással
void csere(int *pa, int *pb) {
  int temp;
  temp = *pa;
  *pa = *pb; // x és y változik!
  *pb = temp;
}

int main(void) {
  int x = 3, y = 4;
  csere(&x, &y);
  printf("%d,%d", x, y); // 4,3
}

cím szerinti paraméterátadás

A helyes csere függvény: cím szerinti paraméterátadással

Az első kódban egy hibás próbálkozás látható. Mint tudjuk, a C nyelvben érték szerinti paraméterátadás történik, ami azt jelenti, hogy a függvény a hívás helyén megadott kifejezések értékét, kiszámított eredményét kapja meg. Emiatt a csere(x, y) függvényhívás azt jelenti, hogy ki kell olvasni az x és y változók tartalmát, és az ott tárolt számokat átadni a függvénynek. Nem a változókat, hanem a számokat! Az átadott két szám, a 3 és a 4 a két paraméterbe, azaz a két lokális változóba másolódik, amelyek tartalmát pedig a függvény hiába cseréli meg. Az két másik változó, amelyeknek a módosítása nincs hatással az eredeti két változó értékeire.

A második függvény már működik, mert az indirekciót használ. Ez azt jelenti, hogy a híváskor a függvény nem a változók értékét, hanem a változók helyét, azaz címét kapja meg paraméterként. Tehát a hívással nem két számot adunk neki, hanem rámutatunk két rekeszre a memóriában: „az egyik változó itt található a memóriában, a másik ott, ezek tartalmát cseréld meg!” Így nem jön létre a hívás idejére két új egész típusú változó, hanem a függvény a hívó által megadott két eredeti változón dolgozik.

A második függvényben a paraméterek típusai: int*. Ez az előzőek alapján egy int változó helyére mutat a memóriában, máshogy fogalmazva, a mutatott változó címét tárolja. A függvény ezen a mutatón keresztül közvetetten, indirekt módon látja az eredeti változót.

A fenti módszert legtöbbször pongyolán cím szerinti paraméterátadásnak nevezzük. Azonban tudni kell, igazából ilyenkor is érték szerinti paraméterátadás történik. A csere() függvény ilyenkor is mindent másolatként kap; annak a pa nevű pointerében van egy másolat az x változó & operátor segítségével lekérdezett címéről, a pb nevű paraméterben pedig egy az y változó lekérdezett címéről. Vagyis az &x és &y kifejezések értékeit tárolják a pointerek, nem pedig a változók értékeit. Ezek viszont címként a main() változóira mutatnak, a dereferálás után az eredeti x és y változókat lehet elérni és akár megváltoztatni.

9. Címaritmetika (pointer arithmetic)

Nézzük meg egy kicsit alaposabban, mi is történik akkor, amikor egy tömböt átadunk egy függvénynek! Ilyenkor ugyanis nem a tömb adódik át paraméterként, hanem egy pointer.

Mivel a tömbelemek egymás után helyezkednek el a memóriában, a címeik kiszámíthatóak!


int tomb[5];
int *p1, *p2;
int tav;

p1 = &tomb[0];     // kezdőelem ptr

p1 = tomb;         // így rövidítjük

p2 = &tomb[4] - 1; // tomb[4-1] címe

tav = p2 - p1;     // távolság: 3

A pointeraritmetika azt jelenti, hogy memóriacímekkel végzünk számításokat. Ennek tömböknél van értelme, hiszen ezáltal a tömb kezdőcímének és a típusának ismeretében meghatározható az egyes elemek címe. (Ahogyan azt is meg tudjuk mondani, mi a szomszédos ház címe.) Ezt a kódban úgy jelöljük, hogy a pointerhez hozzáadunk egy egész számot – azt a számot, hogy a tömbben a címtől számítva hányadik elem címére vagyunk kíváncsiak. A hozzáadás a tömb vége felé, a kivonás a tömb eleje felé való mozgást jelent.

Két pointert akár ki is vonhatunk egymásból, hogy megkapjuk a közöttük lévő távolságot (ugrásszámot). Sőt még a <=, > stb. operátorokat is használhatjuk. Természetesen ezeknek csak akkor van értelme, ha a két pointer ugyanazon tömb belsejére mutat.

Emiatt is fontos a pointerek típusa. A típusból tudja a fordító, hogy az adott változó, amire a pointer mutat, hány bájtból áll. Ha például a pointer egy 8 bájtos double típusra mutat, a p+1 azt jelenti, hogy 8 bájtot ad hozzá a p pointer értékéhez. Ezzel azonban nekünk nem kell foglalkozni, a fordító ezt automatikusan megoldja a háttérben! Nekünk csak arra kell gondolni, hogy p+1 a következő double címe, p+2 az azt követő címe stb. A bájtok számolgatását végző kódért a fordító felel.

Tudni kell azt, hogy egy önálló int változóra mutató int *p pointer esetén is helyes szintaktikailag a p+1, a *(p+1) és a p[1] kifejezés. Vagyis a program lefordítható, csak szemantikailag helytelen. Ugyanis nem tudhatjuk, hogy milyen változót helyezett el a fordító az adott egész után, vagy van-e ott egyáltalán változó. Ilyen hibákat elkövetve a tömb túlindexeléséhez hasonló misztikus hibákat és programlefagyásokat kelthetünk.

10. Címaritmetika – az indexelés működése

Tömbök és pointerek

A tömbök egy elemének elérésekor mindig két művelet történik. Az egyik a kérdéses elem címének kiszámítása (ez egy pointeraritmetikai művelet), a másik pedig az elem elérése (az indirekció a kiszámított pointerrel.) A tömb nevének használatával ezekben a kifejezésekben mintha azt kérnénk a fordítótól, hogy adja meg, hol található a tömb a memóriában. Ilyenkor automatikusan képzi a címet, és egy pointert kapunk, amelyen a [] indexelő operátort használva címszámítást és dereferálást is végzünk.

int tomb[10];
tomb[2] = 3;
*(tomb + 2) = 3; // ugyanaz
int *p = ...;
p[2] = 3;
*(p + 2) = 3;    // ugyanaz

A *(p+2) formát NEM HASZÁLJUK, mert a p[2] egyszerűbb.

A C nyelv az összes tömbi műveletet így értelmezi. Ez történt a 3. előadás óta az összes tömbös programban, csak mindezidáig hallgattunk róla. Ezt mutatja az első kódrészlet is: *(tomb+2) ugyanazt jelenti, mint a tomb[2], egy címszámítást és egy dereferálást. A szögletes zárójel [] operátor a C szemléletében nem egyéb, mint egy rövidítés: az emberi gondolkodás számára nehezebben követhető kerek zárójeles kifejezést tudjuk vele egyszerűen megfogalmazni.

A második kódrészletben a p pointert ugyanazon tömb elejére állítjuk (a 0. indexű elemre). Így a p+2 kifejezés értéke egy pointer, amely a tömb 2. elemére mutat, *(p+2) pedig ez a pointer dereferálva, vagyis a 2. indexű elem maga. A p pointeren keresztül is a tomb nevű tömb elemeit érjük el, mivel ez a pointer a tömb elejére mutat. Így p[2] ugyanaz, mint *(p+2), ami pedig itt ugyanaz, mint tomb[2].

A kétféle módon leírt indexelés teljesen egyenértékű. Mivel a csillagos-pluszos (pointeres) forma nehezebben olvasható, mint a szögletes zárójeles (tömbös), a szögletes zárójelest szoktuk használni; legyen az indexelt változó akár tömb, akár pointer. (ZH-ban pontot vonunk a *(p+x) l'art pour l'art használatáért.)

Ez általában véve is fontos: lehet olyan algoritmust írni, amely egy tömbön vegyesen indexeléssel és címaritmetikával dolgozik, de általában ez nehezen érthető programkódhoz vezet. Érdemes mindig az egyik stílusnál maradni: vagy csak indexelést, vagy csak címaritmetikát használni.

Tömbös ciklusok

double t[100];

/* i = 0 → 99, 100 már nem */
for (int i = 0; i != 100; ++i)
    t[i] = 0.0;

/* p = t+0 → t+99, t+100 nem */
for (double *p = t; p != t + 100; ++p)
    *p = 0.0;

A tömbökön iteráló ciklusokat nem csak indexeléssel, hanem pointerek használatával is megírhatjuk. (Némelyik tömbös algoritmusnál egyszerűbb így gondolkodni.) Fent látható a szokásos, indexelő operátort használó forma, lentebb a pointeres. A ciklus kezdetén a pointert beállítjuk a tömb elejére: p = t, és egészen addig fut a ciklus, amíg el nem éri a pointer a tömb 100. indexű elemét: p != t+100. Mivel a tömb csak 0…99-ig indexelődik, a t+100 cím használata már túlindexelés lenne, ezért a ciklus itt megáll.

A két forma itt is teljesen egyenértékű. Mindkét esetben egyébként balról zárt, jobbról nyílt intervallummal dolgoznak a ciklusok: az i=0 indexű, azaz a t+0 című elemet feldolgozzák, az i=100 indexű, azaz t+100 címűt pedig nem.

11. Tömböt átvevő függvények

Ezek ismeretében már mindent tudunk arról, hogyan lehet tömböt átadni függvényeknek paraméterként.

Fejléc és törzs

Az alábbi függvények paraméterként kapott tömbökkel dolgoznak. A kiir() kiírja az elemeiket, a beolvas() pedig feltölti a tömböt a billentyűzetről beolvasott értékekkel.

void kiir(double *tomb, int meret) {    // kezdőcím és méret
    for (int i = 0; i != meret; ++i)
        printf("%g ", tomb[i]);         // indexelő operátor
    printf("\n");
}

void beolvas(double tomb[], int meret); // ugyanazt jelenti (!)

A módszer a következő. A függvénynek átadjuk a tömb elejére mutató pointert. Az még csak egy pointer, abból nem fogja tudni az elemszámát – ezért átadjuk neki a tömb méretét is. Nagy előny, hogy így a függvény bármekkora tömbön használható. (A méret átadását csak akkor tudjuk megúszni, ha a függvény valahonnan máshonnan tudja azt; például ha végjeles tömbről van szó.)

Bár a függvény pointert kap, azon belül tömbként használhatjuk, mivel a nyelv megengedi azt, hogy pointeren használjuk az indexelő operátort. Fel sem tűnik a különbség, mivel ez az operátor ugyanúgy működik a pointeren is! (Ne felejtsük: ha tömbön használjuk az indexelő operátort, akkor is ugyanez történik!)

Ha tömböt adunk át egy függvénynek, akkor a függvény formális paramétereinek listájában használható a tomb[] jelölés is. Ez azonban ne tévesszen meg senkit: ilyenkor is csak egy pointer adódik át. Tökéletesen ugyanazt jelenti, mint a *tomb forma! Nem a teljes tömb lesz az átadott adat, hanem csak a kezdőcím.


Hívás (használat)

double szamok[10];
beolvas(szamok, 10); // tömb argumentum → kezdőcímet adja át
kiir(szamok, 10);

A híváskor a tömb nevét adjuk első paraméternek, ilyenkor a függvény a tömb kezdőcímét kapja meg. Természetesen a tömb méretét is meg kell adni. Fontos viszont, hogy mivel a függvény cím szerint veszi át a tömböt, meg is tudja változtatni az elemeit! Ebből a szempontból nagy a különbség a beépített típusok és a tömbök függvény paraméterként történő átadása között. De, mint azt eddig láttuk, igazából semmi különbség nincsen – ilyenkor is érték adódik át, csak az érték a tömb kezdőcíme (ami pointerként egy beépített típus), nem pedig a teljes tartalma. A beolvas() függvény egyébként így képes ellátni a feladatát, hogy a billentyűzetről számokkal töltse fel a tömböt.

12. A keresés és a NULL pointerek

Térjünk vissza a tömbben keresős függvényünkre! A megtalált szám megjelölését egy pointerrel is megoldhatjuk. A tömb double elemeket tartalmaz, ezért a függvény visszatérési értéke egy double* típusú pointer lesz:

double *hol_van(double *tomb, int meret, double keresett) {
    for (int idx = 0; idx < meret; ++idx)
        if (tomb[idx] == keresett)
            return &tomb[idx]; // !
    return NULL; // !
}

Ezzel megvalósítottuk a függvényt olyan formában, ahogy az ötletünk adta. A visszatérési értéke egy pointer (figyelem: double* van a függvény neve előtt, ott a * is!), amelyik belemutat a tömbbe, rámutat a megtalált elemre.

pointer a találatra: konkrét tömbelem

Használni pedig így kell majd:

int main(void) {
    double szamok[5] = { 4.5, 9.2, 7.1, -6.9, 8 };

    double *ptr = hol_van(szamok, 5, -6.9);
    if (ptr != NULL) {
        printf("%p helyen, értéke: %f", ptr, *ptr); // !
        *ptr *= -1;
    } else {
        printf("Nincs benne ilyen.");
    }
}

Ha ezek után módosítani szeretnénk a megtalált elemet, *ptr = 10.2 vagy hasonló kifejezéssel megtehetjük. Ha pedig kíváncsiak vagyunk rá, hányadik indexű, a ptr - szamok pointeraritmetikai kifejezés megadja.

Látszik a fenti kódban, hogy lehetséges a pointereknél a „nem mutat sehova” eset megjelölése is. Az ilyen az ún. null-pointer, amelynek a jelölése a forráskódban NULL.

NULL pointer: ami nem mutat sehova

int *ptr;
int i;

ptr = &i;    // most az i-re mutat
*ptr = 5;

ptr = NULL;  // most nem mutat sehova

A NULL pointer egy olyan mutatót jelent, amely nem mutat semmilyen változóra. Bármilyen típusú pointer (int*, double*, struct Pont* stb.) lehet NULL értékű.

NULL-e? Nem NULL-e?

if (ptr != NULL)
  printf("Mutat vhova.\n");
if (ptr == NULL)
  printf("Sehova sem.\n");
if (ptr)
  printf("Mutat vhova.\n");
if (!ptr)
  printf("Sehova sem.\n");

A pointerek a logikai kifejezésekhez hasonlóan használhatók. Igazra értékelődnek ki, ha mutatnak valahova, és hamisra, ha nem. Így aztán a tagadó ! operátor is működik: !ptr igazra értékelődik ki, ha ptr nem mutat sehova, vagyis null-pointer. Emiatt if (ptr != NULL) és és if (ptr) ugyanazt jelentik. Ahogyan az if (ptr == NULL) és if (!ptr) is ekvivalensek.

Gyakran szokott vita lenni abból még gyakorlott programozók között is, hogy ugyanaz-e a 0 és a NULL. A C szabvány megengedi azt, hogy a NULL, vagyis a sehova nem mutató pointert 0-val jelöljük, ha a programkód szövegéből kiderül, hogy azt pointerként kell értelmezni (lásd: ISO/IEC 9899:1999, § 6.3.2.3 (3)). Vagyis ez a kód helyes:

int *p;
p = 0;

Emiatt egy pointer null vagy nem null értékét akár a ptr == 0 vagy ptr != 0 kifejezésekkel is ellenőrizhetjük. De ezt sokan nem tekintik szép stílusnak; jobb kiírni a NULL-t.

Gyakran a C-ben a „0”-t polimorf (többalakú) literálisnak is nevezik (polymorphic literal), hiszen jelenthet számot és pointert is. Semelyik másik literális nem képes ilyenre: se egy másik egész (pl. 1), se egy valós szám, se egy sztring. Mindez kifejezetten a C nyelv sajátja, más nyelvekben nem feltétlenül van így!

13. Pointerek: így már minden érthető

Első előadás: scanf()

Ismerős?!
int a;
scanf("%d", &a);  // cím szerinti átadás

Így már érthető! Különben nem tudná beleírni a beolvasott számot.


A többi furcsaság

  • Ezért nincs tömb értékadás: t1 = t2
  • Ezért nincs sztring értékadás (azok is tömbök)
  • Ezért nem lehet sztringeket == operátorral összehasonlítani.

"Sztringek"

15. A sztringek létrehozása

Sztringek

A sztringek C-ben nullával ('\0' vagy 0) lezárt karaktertömbök.

hello \0 ±¤%X§»"$»

A NUL nevű ASCII vezérlőkódot a sztringek végének jelölésére tartjuk fenn. A karakter kódja 0. Ezt a forráskódban '\0' és 0 formában írhatjuk. Ez nem keverendő a '0'-val, ami a nullás számjegyet jelöli, és a kódja 48.



Sztring létrehozása és inicializálása

char szoveg1[50] = { 'h', 'e', 'l', 'l', 'o', '\0' };
char szoveg2[50] = "hello";
char szoveg3[50];

A fenti utasítások nem értékadások, hanem inicializálások. Az = jel itt azt jelenti, hogy létrehozunk egy tömböt, amelyet kezdeti értékekkel töltünk fel. Nem értékadást jelent, hiszen tömbök közötti értékadás nincs.

A karaktertömb tartalma: a karakterek és a lezáró nulla. Ha a "hello" formát írjuk, akkor is hozzáteszi a fordító a lezáró nullát. Ezért a fenti két inicializálás tökéletesen ugyanazt jelenti, de természetesen az alsót használjuk inkább. Az ilyesmit szintaktikai édesítőszernek (syntactic sugar) szokás nevezni – szebb, olvashatóbb kódot kapunk. (Figyeljünk a szintaktikára: ha a karaktereket egyesével adjuk meg, akkor szükség van a vesszővel elválasztott sorozat köré a {} kapcsos zárójelekre. Ha idézőjelben adjuk meg a karaktersorozatot, akkor már nincs arra szükség: C-ben "egy ilyen" eleve karaktertömböt jelent.)

Egy adott méretű tömbbe méret−1 hosszú, azaz egy karakterrel rövidebb szöveg fér csak! A lezáró 0-nak is kell hely!

Erre a szabályra nagyon fontos emlékezni! Az „alma” szó eltárolásához például egy 5 (öt!) elemű karaktertömbre van szükség: char szoveg[5] = "alma". Négy nem elég, mert a lezáró nulla akkor már nem férne bele. Fent mindkét tömb 50 karakterből áll. Abból a szöveg 5 bájtos, de végülis legalább 6 bájt kell neki, mert 1 bájtot a lezáró nulla is igényel.

16. A sztringek manipulációja

Példa: sztring, mint karaktertömb

[0] h
[1] e
[2] l
[3] l
[4] o
[5]\0
[6]
[7]
...
#include <stdio.h>

int main(void) {
    char str[50] = "hello";

    printf("1. %s\n", str);

    str[0] = 'H';
    printf("2. %s\n", str);

    str[5] = '!';
    str[6] = '\0';
    printf("3. %s\n", str);

    return 0;
}

A 2. lépésnél a sztring legelső karakterét, a 'h'-t felülírjuk egy nagybetűs 'H'-val. Mivel tömbről van szó, az első karaktere a 0. indexű.

A 3. lépésben egy új karaktert fűzünk a sztringhez. Az eredeti sztringben a Hello szöveg betűi a tömb 0–4. indexű elemeit foglalták el; az 5. indexen volt a lezáró nulla. Azt a lezáró nullát felülírjuk egy felkiáltójellel, és a következő üres helyre elhelyezünk egy új lezáró nullát, hiszen annak mindig lennie kell. Így lesz az új tartalom "Hello!". A printf %s pedig a lezáró nulla alapján tudja, hol van vége a sztringnek, azért nem írja ki mind a húsz karaktert.

17. A sztringek átadása függvénynek

A következő függvény egy sztring összes karakterét nagybetűre cseréli. Ehhez a ctype.h szabványos toupper függvényét használja, amelyik a neki paraméterként adott karaktert nagybetűsítve adja vissza. Nincs más dolga, mint meghívni ezt minden karakterre, és a visszatérési értéket eltárolni ugyanabban a tömbelemben, ahonnan kivette azt:

void sztringet_nagybetusit(char *sztring) {
    for (int i = 0; sztring[i] != '\0'; ++i)
        sztring[i] = toupper(sztring[i])
}
A hello tartalmú karaktertömb a hívás helyén, és a rá mutató pointer a függvényben.

A sztringet címével látja, ezért meg is változtathatja azt! De vajon miért nem adjuk most át a függvénynek a tömb méretét? Az előbb a tömbök/függvények témakörben azt mondtuk, hogy mindig át kell adni. Viszont most a tömb méretének nincs köze a sztring hosszához! A lezáró 0-ból tudjuk, hol van a sztringnek vége.


A függvény használata:

char h[] = "Hello";
sztringet_nagybetusit(h); // Hello → HELLO
printf("%s", h);

Figyelem: nem kell & operátor a sztring átadásánál! A sztring egy tömb, amelynek a nevét írva már eleve pointer jön létre a paraméterátadás helyén!

Mennyi a sztring hossza?

A tömb méretét
ez sem veszi át!
int sztring_hossza(char *sztring) {
    int i;
    for (i = 0; sztring[i] != '\0'; ++i)
        ;  /* üres */
    return i;
}

Az üres ciklus igazából nem üres: ++i. Ezt a ciklust írhattuk volna i = 0; while (sztring[i] != '\0') ++i; formában is, ami teljesen ugyanezt jelentené. Azért írtuk így, mert a C szemlélete szerint „ez még belefér” számlálásos ciklusnak. Honnan? – a nulladiktól. Meddig? – a sztring végéig. Hányasával? – egyesével. A ciklus törzse így látszólag üresnek tűnik. Ilyen esetben illik külön sorban írni az üres utasítást, esetleg kommenttel is megjelölni, hogy látszódjon, szándékosan írtuk így.

char h[20] = "Hello";
printf("%d", sztring_hossza(h)); // 5

Ez a függvény sem kapja paraméterként a sztring hosszát – nyilván, mert épp azt várjuk a függvénytől, hogy számolja meg. :) A ciklus i=5-nél fog megállni, mivel a sztringben az 5. indexű elem a lezáró nulla. Ez egyben pont a sztring hossza is, vagyis a benne lévő hasznos karakterek száma (a lezáró nullán kívül). Ez azért jön ki pont így, mivel az értékes karakterek a 0. indextől kezdődően találhatóak a tömbben.

012345
Hello\0

Konklúzió: a lezáró nulla pont annyiadik indexű elem a tömbben, mint amilyen hosszú benne a szöveg.

strlen() ciklusfeltételben?

Gyakran találkozunk ehhez hasonló kóddal:

char h[20] = "Hello";
for (int i = 0; i < strlen(h); ++i) // nem jó ötlet!
    printf("%c\n", h[i]);

De miért mutatja a jelzés, hogy ezt nem jó ötlet így írni? Azért, mert ez az strlen() lényegében ugyanúgy működik, mint a fenti, saját függvényünk; egy ciklussal elindul a sztring elejéről, keresve a lezáró nullát. Tehát ebben a kis kódrészletben a ciklusfeltételbe tettünk egy olyan függvényhívást, amelyik végigmegy a teljes sztringen. És ezt pontosan annyiszor fogja megtenni, ahány karaktere a sztringnek van. Minden egyes karakternél megszámolja, hogy hány karakterből áll a sztring; minden egyes karakter kedvéért végigmegy a teljes tömbön.

Ezért nem teszünk strlen() függvényhívást a ciklusok feltételébe, hanem a lezáró nullára építjük azt: ez a h[i] != '\0' kifejezés jelen esetben.

18. Sztring másolása

A ciklus átmásolja az „értékes” karaktereket. Utána pedig még a lezáró nullát kell, pont az ide[i] helyre!

void sztringet_masol(char *ide, char *innen) {
    int i;
    for (i = 0; innen[i] != '\0'; ++i)
        ide[i] = innen[i];
    ide[i] = '\0';                     // lezáró nulla!
}
Sztring másolása: a forrás és a cél tömbre pointert kap a függvény.

A függvény használata:

char eredeti[] = "Hello";
char masolat[20];
sztringet_masol(masolat, eredeti);

Túlindexelés veszélye: a függvény nem tudja, mekkora a cél tömb!

  • Emiatt nem tud felelősséget vállalni ezért! Ha túl kicsi, túlírja!
  • A függvény hívója felel érte, hogy elég nagy legyen!

Sztringmásolás: a klasszikus megoldás

A K&R könyv

A sztring másolására Brian Kernighan and Dennis Ritchie „The C Programming Language” című könyvében az alábbi megoldás szerepel:

void masol(char *ide, char *innen) {
    while (*ide++ = *innen++)
        ;
}

A ciklus feltételében szándékosan értékadás van! Ennek a kifejezésnek az értéke a másolt karakter kódja. Ha a lezáró nulla, az logikai hamisként értékelődik ki. Ettől megáll a ciklus, de azt még átmásolta, mivel annak a kifejezésnek a mellékhatása a karakter másolása. A másik mellékhatás az, hogy mindkét pointer a következő karakterre mutat (postincrement, utólagos).

19. Beépített sztringkezelő függvények

Sztringeket kezelő függvények

#include <string.h>

char str[50], *hol;

strcpy(str, "alma");
strcat(str, "fa");
printf("%d", strlen(str));
hol = strstr(kazal, tu);

Sztringek bevitele/kiírása

#include <stdio.h>

gets(str); // problémás
puts(str);
scanf("%s", str); // egy szó!
printf("str: %s\n", str);
sprintf(str, "x=%d", 19);
sscanf(str, "%d", &i);

A fontosabb függvények:

  • char *strcpy(char *ide, char *ezt) – sztringet másol.
  • char *strcat(char *ehhez, char *ezt) – „ehhez” sztringhez hozzáfűzi „ezt”.
  • size_t strlen(char *str) – visszatér a sztring hosszával (size_t egy egész szám).
  • gets(char *str) – beolvas egy egész sort a billentyűzetről.
  • puts(char *str) – kiírja a sztringet és új sort kezd.
  • printf("%s", str) – kiírja a sztringet.
  • scanf("%s", str) – beolvas egy szót (szóköz, enter, tabulátor karakterig).
  • sprintf(str, formátum, ...) – ugyanaz, mint a printf(), de a sztringbe ír, nem a szabványos kimenetre.
  • sscanf(str, formátum, ...) – ugyanaz, mint a scanf(), de a sztringből olvas, nem a szabványos bemenetről.
  • int strcmp(char *a, char *b) – összehasonlít két sztringet. A visszatérési értéket lásd lentebb.
  • char *strchr(char *str, int c); – c karakter első előfordulásának címe. NULL, ha nincs.
  • char *strrchr(char *str, int c); – az utolsó előfordulás címe vagy NULL.
  • char *strstr(char *kazal, char *tu) – megkeresi a tűt (needle) a szénakazalban (haystack). Ha megtalálta, pointert ad rá, ha nem, NULL pointer.

Fontos, hogy a sztring paramétereknél sehol nem kell & címképző operátor, még a scanf()-nél sem! Emlékezzünk arra, hogy a sztringek C-ben tömbök, amelyeknek a neve önmagában pointert jelent.

Azoknál a függvényeknél, amelyek egy sztringet írnak, a hívó felelőssége megfelelő méretű tömböt biztosítani! Pl. az strcpy() esetén az ide[] tömb legalább akkora kell legyen, mint strlen(ezt)+1. Sok függvénynek van n betűs párja: strncpy(), strncat() stb., amelyek figyelembe tudják venni a cél tömb méretét is. Azonban ezek nem pontosan úgy működnek, ahogy várnánk. Pl. az strncpy() nem biztos, hogy lezárja nullával a cél tömböt!

Ez a probléma különösen a gets()-nél jelentkezik, mivel ott a sor hossza a felhasználótól függ. Emiatt azt veszélyes függvénynek szokták tartani, hiszen sokszor használták már ki ezt a dolgot számítógépek feltöréséhez (crack), jogosulatlan hozzáférés megszerzéséhez. Ajánlott az fgets() függvényt használni helyette.


Összehasonlítás (compare)

Vigyázat:
nem bool!
int strcmp(char *a, char *b);

if (strcmp(s1, s2) == 0)    // 0 → egyenlőek
    printf("s1 == s2\n");
if (strcmp(s1, s2) < 0)     // negatív/pozitív → előrébb/hátrébb
    printf("s1 < s2\n");

A strcmp(a,b) függvényhívás értéke egész szám, amelynek értéke:

  • 0, ha a == b
  • negatív, ha a < b
  • pozitív, ha a > b

Legegyszerűbb ezt úgy megjegyezni, hogy az strcmp() hívás értéke és a 0 egész szám közé lehet tenni azt az operátort, amelyet a két sztring közé tennénk. Pl. a!=bstrcmp(a,b)!=0; a>=bstrcmp(a,b)>=0.

Vigyázat: figyelni kell arra, hogy ez nem kezelhető logikai értékként! A strcmp() értéke egyezés esetén nulla, ami a C szabályai szerint hamis értéket jelent, ha logikai értékként tekintünk rá! Emiatt az alábbi kódrészlet hibás:

if (strcmp(s1, s2))
    printf("Egyformák.\n"); // HIBÁS!

Itt pont akkor megy be a végrehajtás a feltétel igaz ágába, ha nem egyformák a sztringek. Ha egyezést vizsgálunk, írjuk ki az ==0-t, és ne használjuk a strcmp() függvény értékét elágazásban se magában, se a ! tagadás operátorral!

20. Nagy példa: Gipsz Jakab

A feladat: megcserélni egy névben a keresztnevet és a vezetéknevet, és az eredményt egy másik tömbbe írni.

char eredeti[] = "Gipsz Jakab";
char forditott[20];

/*
 * Itt bármit csinálhatunk...
 */

printf("%s\n", forditott);  // Jakab Gipsz

A fő probléma: meg kell keresni a szóközt. Vigyázat: a vezetéknév és a keresztnév hossza különbözhet!

21. Gipsz Jakab: karakterenként

char eredeti[] = "Gipsz Jakab", forditott[20];

int j;
for (j = 0; eredeti[j] != ' '; ++j) // szóköz helye
    ;
int szokoz = j;

int cel = 0;
for (int i = szokoz + 1; eredeti[i] != '\0'; ++i) { // ker.
    forditott[cel] = eredeti[i];
    ++cel;
}
forditott[cel] = ' ';
++cel;
for (int i = 0; i != szokoz; ++i) {                 // vez.
    forditott[cel] = eredeti[i];
    ++cel;
}
forditott[cel] = '\0';

printf("%s\n", forditott);

Az első lehetőség: „kézzel”, egyszerű tömbkezeléssel megoldjuk a problémát. Először is, megkeressük a szóközt a név közepén, mert tudjuk, hogy ami előtte van, az a vezetéknév, ami utána, az pedig a keresztnév. Aztán pedig ezeket fordított sorrendben a forditott[] tömbbe másoljuk: az elejére a keresztnevet (az eredeti tömbben a szóköz utántól a végéig), középre teszünk egy szóközt, a végére pedig a vezetéknevet (az eredeti tömbben az elejétől a szóköz előttig).

Az eredményt tároló forditott[] tömbbe a karaktereket folyamatosan írjuk: hogy mindig tudjuk, hányadik indexű helyre kerül a következő karakter, egyszerűbb bevezetni egy új változót (cel), minthogy bonyolult képletekkel számoltatnánk ki, az eredeti tömb hányadik karaktere az új tömb hányadik karaktere lesz. Az írást a C-ben megszokott forditott[cel++] = következő_karakter; fordulattal is végezhetjük, kihasználva, hogy a posztinkremens operátornál a kifejezés értéke még a növelés előtti érték. A tömb végére a lezáró nulla ugyanígy kerül be.

22. Gipsz Jakab: beépített függvényekkel

char eredeti[] = "Gipsz Jakab";
char forditott[20];

char *szokoz_helye = strchr(eredeti, ' ');
strcpy(forditott, szokoz_helye + 1);
strcat(forditott, " ");
strncat(forditott, eredeti, szokoz_helye - eredeti);

printf("%s\n", forditott);

Ez a megoldás ugyanúgy működik, mint az előző, csak az összes részfeladat egy beépített függvény segítségével van megoldva. A szóköz helyének megkeresését az strchr() függvény végzi; ez visszaad egy pointert az eredeti tömbben a szóközre.

A strcpy() hívás a keresztnevet másolja. Ez kerül be a forditott[] tömb elejére. Vegyük észre, hogy ez másolandó sztringként nem az eredeti sztringet kapja, hanem „behazudjuk” neki kezdőcímként a szóköz utáni első karaktert, azaz a vezetéknév első betűjét. A strcpy()-nak ez mindegy, az úgyis csak előrefelé halad a sztringben, és megáll az eredeti keresztnév utáni lezáró nullánál – közben a cél tömbbe is tesz egy lezáró nullát. Ebben a pillanatban a cél tömb tartalma "Jakab".

A strcat() hívás ezt a lezáró nullát megkeresi, és felülírja; a cél tömbhöz hozzáfűz egy szóközt. Persze utána tesz egy új lezáró nullát, tehát a tömb tartalma "Jakab " lesz.

Végül pedig, ehhez fűzzük hozzá a vezetéknevet, a strncat() függvény használatával. Ez ugyanúgy összefűzésre használható, de a sima strcat()-hoz képest egy további paramétere is van, amelyikkel a másolt karakterek száma korlátozható. Mivel az eredeti tömbben a vezetéknév után nincs vége a sztringnek (hanem egy szóköz és a keresztnév követi), erre a korlátra szükségünk is van, ha csak a vezetéknevet szeretnénk másolni. Tehát korlátként megadjuk a vezetéknév hosszát, amelyet címaritmetikával számítunk ki: szokoz_helye-eredeti. A strncat() is tesz lezáró nullát a cél tömbbe, tehát készen vagyunk: a tartalom eddigra "Jakab Gipsz" lett.

23. Gipsz Jakab: scanf–printf trükk

char eredeti[] = "Gipsz Jakab";
char forditott[20];

char vezeteknev[20], keresztnev[20];
sscanf(eredeti, "%s %s", vezeteknev, keresztnev);
sprintf(forditott, "%s %s", keresztnev, vezeteknev);

printf("%s", forditott);

Láttuk, hogy a scanf "%s" nem sort, hanem szót olvas be, azaz beolvasásnál nem csak a sortörés, hanem a szóköz karakternél is megáll. Ezen kívül, láttuk azt is, hogy a scanf()-printf()-nek vannak sztringes párjaik: az sscanf()-sprintf() sztringből olvasnak, sztringbe írnak.

Innentől a feladat nagyon egyszerű: olvassuk be a két szót, mintha a billentyűzetről jönnének, az eredeti tömbből... Aztán írjuk bele, mintha a képernyőre írnánk, a cél tömbbe a két szót. Persze fordítva.

Mindehhez szükségünk van két segédtömbre is, amelyekbe a szétválasztáskor a vezetéknév és a keresztnév kerül. Sebaj, még jó is, mert érthetőbbé is válik tőlük a kódrészlet.

Szótárprogram

25. A feladat

Feladatunk: készítsünk szótárprogramot!

Letöltés:
szotar.c
  • Tároljon angol–magyar szópárokat.
  • Lehessen felvenni új szópárt, vagy törölni egyet.
  • Fájlba elmenteni, onnan visszatölteni a szótárt.
  • (Keresni angol vagy magyar szó szerint, ...)

Ez a feladat már kicsit hajaz arra, mint amilyen egy nagy házi. De annál jóval kisebb, és egyszerűbb még; nem épít kellően bonyolult adatszerkezetet ahhoz, hogy nagy házi lehessen. A célja inkább az, hogy a sztringkezelésre újabb példákat lássunk, és a fájlkezelés alapjait bemutassuk.

Az adatszerkezet

typedef struct Szo {
    char magyar[50+1];
    char angol[50+1];
} Szo;

typedef struct Szotar {
    Szo szavak[200];  // 0 ... db-1
    int db;
} Szotar;

Lássuk legelőbb az adatszerkezetet! Szópárokat kell tárolnunk, ezért szükségünk lesz egy struktúrára. Ebben két sztring van, a magyar és az angol nyelvű szónak. Nehéz eldönteni, hogy milyen nagyok legyenek ezek a sztringek, úgyhogy most az egyszerűség kedvéért maradjunk az 50-nél. (Később majd lesz róla szó, hogyan kell változtatható méretű, ún. dinamikus tömböket létrehozni.)

A szótár pedig ilyen szópárokból áll, ezért létrehozunk egy tömböt. Ismét fölmerül a kérdés, hogy ez a tömb mekkora legyen; ezzel határozzuk meg azt, hogy a program hány szót fog tudni tárolni. Ennek a meghatározásától most ismét tekintsünk el, dolgozzunk maximum 200 szópárral. (Itt megint legjobb lenne egy átméretezhető adatszerkezet, de hagyjuk ezt egy későbbi előadásra.)

Azt viszont tudnunk kell mindenképp, hogy a maximum 200 szópárt tartalmazó szótárunk mennyire van tele. Ezért fogunk még egy egész számot, ez lesz a darabszám. A szópárok tömbjét, és a darabszámot szintén betesszük egy struktúrába, hiszen összetartozó adatokról van szó: a) melyik tömb, b) meddig van tele. Úgy definiáljuk, hogy a szavakat mindig a tömb elején tároljuk, vagyis a tömb 0 ... db-1 indexű elemei tartalmaznak adatot. A többi lehet memóriaszemét is akár.

26. Új szó felvétele a szótárba: a probléma

Úgy tervezzük, hogy lesz egy felvesz() függvényünk, amellyel új elem adható hozzá a szótárunkhoz. Ez megkapja paraméterként a szótárat és az új szópárt, amelyik vagy benne van a szótárban, vagy nem. Ha már benne van, nincs semmilyen teendője. Lássuk, hogy kell ezt használni!

Felvennénk egy szót a szótárba:

nem jó
Szotar sz;
sz.db = 0;

felvesz(sz, (Szo){"alma","apple"}); // ?!

Vigyázat: C-ben a függvényeknél csak érték szerinti paraméterátadás létezik. A függvénynek átadott struktúra is érték szerint adódik át! Vagyis ha ezt a hibás megoldást próbálnánk használni, akkor a függvényhívás pillanatában a teljes szótár lemásolódna, és a felvesz() függvény legfeljebb a másolatot tudná módosítani. Azt pedig hiába, attól az sz nevű struktúra nem változik meg; az új szópár se kerül bele, és a darabszám is nulla marad benne.


Csak így fog működni:

jó lesz
Szotar sz;
sz.db = 0;

felvesz(&sz, (Szo){"alma","apple"}); // Szotar *

A függvényünk módosítani fogja a szótárat adatait tároló struktúrát, ezért indirekten, rá mutató pointerrel kell nekik átadunk, ahogy a javított kódrészlet mutatja. Vagyis a felvesz() függvény első paramétere Szotar * típusú lesz, struktúrára mutató pointer.

27. Pointerek struktúrákra: a nyíl operátor

Az eddigiek szerint tehát a felvesz függvény a szótár struktúrára mutató pointert kap. Ebben az esetben a függvény paramétere pointer típusú, azon nem használhatjuk a . (pont) mezőkiválasztó operátort. Ha struktúrára mutató pointerünk van, akkor a -> (nyíl) operátorral érjük el a mutatott struktúra valamelyik adattagját.

A felvesz() függvény fejléce, és egy jellegzetes kódsor:

void felvesz(Szotar *szt, Szo ujszo) {
    /* ... */
    szt->db += 1;
}

Hívása:

Szotar sz;
felvesz(&sz, (Szo){"alma","apple"}); // Szotar *

Miért találták ki a nyíl operátort?

A nyíl operátor tulajdonképp két műveletet végez el egyszerre: dereferál egy pointert, mint a * (csillag) operátor, és aztán mezőt választ ki a struktúrából, mint a . (pont) operátor.

(*szt).db += 1; // ezt történik, de nem így írjuk

szt->db += 1;   // hanem így rövidítjük

Ezt az operátort azért találták ki, mert a . mezőkiválasztó operátornak magasabb a precedenciája, mint a * dereferáló operátornak. Ha ennyit írnánk: *szt.db, akkor azt a . magasabb precedenciája miatt *(szt.db)-ként próbálná meg értelmezni a fordító. Ez nyilván nem lehetséges, hiszen szt nem struktúra, hanem pointer, amelynek nincsenek mezői. Ha nem lenne a nyíl operátor, akkor minden ilyen hozzáférést zárójelezni kellene, mint ahogyan az fent a példában is látszik.

Struktúrákra mutató pointerek esetén mindig a nyilat használjuk, mert egyszerűbb, olvashatóbb kódot kapunk, mintha zárójelezni kellene. Ugyanúgy, ahogyan az indexelő operátor esetén: tomb[i] helyett sem írunk *(tomb+i)-t, mert nehézkesebb, bonyolultabb, és semmivel nem jobb, mint az indexelő operátoros forma. Sőt igazából rosszabb, mert olvashatatlan, ezért nem használjuk.

Tehát a lényeg röviden: ha struktúrából egy mező kell, akkor ponttal választjuk ki. Ha pointer van a struktúrára, akkor pedig nyíllal.

28. Új szó felvétele: a függvény

Az új szó felvételét így már meg tudjuk csinálni:

bool felvesz(Szotar *szt, Szo uj) {
    if (szt->db == 200)               // megtelt?
        return false;

    for (int i = 0; i < szt->db; ++i) // benne van?
        if (strcmp(szt->szavak[i].magyar, uj.magyar) == 0
            && strcmp(szt->szavak[i].angol, uj.angol) == 0)
            return true;

    szt->szavak[szt->db] = uj;        // betesszük
    szt->db += 1;
    return true;
}
    strcpy(szt->szavak[szt->db].magyar, uj.magyar);
    strcpy(szt->szavak[szt->db].angol, uj.angol);

Figyeljük meg előbb a szintaktikát! Az új szópárt érték szerint vesszük át, Szo uj formában. Ezért annak adattagjait ponttal érjük el: uj.magyar és uj.angol. A teljes szótár viszont egy olyan struktúra, amit változtatni szeretnénk a függvényből, úgyhogy arra pointert vettünk át, Szotar *szt az első paraméter. Ezért a szótár mindegyik adattagját, a db és a szavak nevűt a nyíl operátorral tudjuk elérni. Ezért van a kódban szt->db és szt->szavak több helyen is.

A szótárban lévő szavak[] tömb megindexelésekor Szo típusú struktúrához jutunk, nem pointerhez. Így azután ugyanúgy . (pont) operátort kell használni, mint az uj nevű paraméter esetén is, ha el szeretnénk érni a magyar és az angol adattagokat. Ez legjobban a két sztringmásolásnál látszik.

Pár szó a függvény működéséről. Az eddigi gondolatot kiegészítettük a betelt szótár kezelésével. Ha nincs már hely beszúrni az új szót, akkor ez a függvény hamissal tér vissza, hibát jelezve. Ennek ellenőrzése előtt viszont megnézi, hogy bent van-e már a megadott szópár a szótárban. Ha igen, akkor nincs teendő, és sikeresnek tekinthető a művelet.

A szópár beszúrásához struktúra értékadást használunk, mivel a struktúra teljes tartalmát át kell másolnunk. Használhatnánk két egymás utáni strcpy() függvényhívást is a két sztringhez, ahogy a kommentben szerepel – ebben az esetben ugyanazt az eredményt kapjuk. (A kettő között annyi a különbség, hogy a struktúra értékadással tulajdonképpen a karaktertömbök végén lévő memóriaszemetet is másoljuk. De mivel a tömbök nem túl nagyok, és úgyis mindig a lezáró nulláig tekintjük csak a tartalmukat, ennek nincs jelentősége.)

29. Fájlkezelés: az alapok

Lássuk a fájlkezelés alapjait a szótárprogram megvalósításához! A következőkben csak a legalapvetőbb dolgokról lesz szó a fájlokkal kapcsolatban, később részletesebben is fog szerepelni ez a téma.

Szövegfájl írása

A fenti programrész egy fájl létrehozására mutat példát.

int adat = 123;
FILE *f =fopen("adat.txt", "w");
if (f == NULL) {
    perror("Nem lehet megnyitni a fájlt!");
    return; /* vagy más módon "menekülünk" */
}
fprintf(f, "%d", adat);
fclose(f);

A fájl létrehozása az fopen() (file-open) függvényhívással lehetséges. Ennek meg kell adni első paraméterként a fájl nevét, a második paraméterként pedig azt, hogy mit szeretnénk azzal csinálni. Ez is egy sztring, amelyben az egyes megnyitási módokat karakterek jelzik. Ez most a "w" sztring. Ebben a w betű a write, azaz írás jelölése, az alapértelmezett a text mód, mert szöveget szeretnénk a fájlba írni. Ez egy rövid szövegfájl lesz, amit akár a Jegyzettömbbel is meg tudunk nyitni.

Az fopen() függvény egy FILE * típusú pointert ad vissza. Ez az ún. „file handle”: a nyitott fájlra később ezzel a pointerrel tudunk hivatkozni. Egyszerre akár több fájlt is kezelhetnénk; a későbbi műveletek, pl. fájlba írás számára ez a pointer azonosítja azt, hogy melyik fájllal dolgozunk.

A visszaadott pointer lehet NULL értékű is. Ez valamilyen hibát jelent, tehát azt, hogy a fájlt nem sikerült megnyitni. Például azért, mert nincs elérési jogosultságunk, vagy esetleg fizikai lehetetlenséget kérünk: egy „gyári”, csak olvasható DVD-re próbálunk épp fájlt létrehozni. Ilyenkor nem mehetünk tovább a többi műveletre. (Bár a példa csak egy kódrészletet mutat, a return utasítás azt hivatott jelképezni, hogy a műveletsort a megnyitás sikertelensége esetén nem folytathatjuk.) Probléma esetén például a perror() függvénnyel jeleníthetünk meg hibajelzést; a megadott szövegünk mellett ez a hiba okára utaló hibaüzenetet is kiír.

Ha sikerült, akkor folytathatjuk a műveletet. Innentől könnyű a dolgunk, szinte nincs is új megtanulnivaló. A szövegfájlba ugyanúgy írhatunk, mintha a konzol ablakba írnánk valamit. A printf() függvénynek van egy fprintf() nevű párja (file-printf), amelyik az első paramétereként megadott, írásra megnyitott fájlba ír. Amúgy teljesen ugyanúgy kell használni, mint a printf()-et, ez látszik a példában is.

Végül pedig, az fclose() (file-close) függvény bezárja a fájlt. Ezzel jelezzük az operációs rendszernek, hogy végeztünk a fájllal, véglegesítjük annak tartalmát. Ezek után az f változó tartalma memóriaszemétnek tekintendő.

Elvileg minden művelet sikerességét ellenőrizni kellene (pl. fájlba írás közben is elfogyhat a hely), de az egyszerűség kedvéért ez most kimaradt a példában.

Szövegfájl olvasása

int adat;
FILE *f = fopen("adat.txt", "r");
if (f == NULL) {
    return; /* lásd fent */
}
fscanf(f, "%d", &adat);
fclose(f);

Az olvasás az előzőekhez hasonlóan működik. Itt az fopen() második paramétere "r", azaz „read text” kell legyen. A megnyitás ugyanúgy lehet sikertelen, például ha nem is létezik a megadott nevű fájl. Ha viszont igen, akkor az fscanf()-fel (file-scanf) tudunk olvasni belőle. Ha végeztünk, az fclose() függvénnyel ugyanúgy be kell zárni a fájlt, mint az írásra megnyitottat, különben fölöslegesen lekötjük az operációs rendszer erőforrásait.

Itt is ellenőrizni kellene nem csak a megnyitás műveletét, hanem az összes többit. Például a fájlban nem biztos, hogy szám van; ezt az fscanf() visszatérési értékének vizsgálatával tudnánk detektálni.

30. A szótár fájlba írása: döcögősen

A fájlba írás nagyjából így működhet a szótárprogramunkban:

bool ment(Szotar *szt, char *fajlnev) {
    FILE *f = fopen(fajlnev, "w");
    if (f == NULL) {
        perror("Nem sikerült menteni a szótárat");
        return false;
    }
    for (int i = 0; i < szt->db; ++i)
        fprintf(f, "%s %s\n", szt->szavak[i].magyar,
                              szt->szavak[i].angol);
    fclose(f);
    return true;
}

A fenti kód ezekhez hasonló fájlokat hoz létre:

alma apple
körte pear
barack peach
tábla csoki bar of chocolate
doboz gyufa box of matches
idegroncs nervous wreck  ?!

Egy nagy gond viszont van. Nem választhatjuk el szóközzel a fájlban a magyar és az angol szót. Előfordulhat ugyanis, hogy a szótár nem csak szavakat, hanem kifejezéseket is tartalmaz; például „bar of chocolate” jelentése: tábla csoki, és „box of matches” jelentése: doboz gyufa. Mind a magyar, mind az angol kifejezésben szóközök is vannak. Az ilyen soroknál visszaolvasáskor nem tudná eldönteni a program, meddig tart a magyar szó, és honnan kezdődik az angol.

31. A jól megválasztott elválasztó

Hogyan oldhatjuk meg ezt a problémát? Egyik lehetőségünk, hogy a szóköz helyett keresünk valami mást. Egy olyan elválasztó karaktert, amelyik biztosan nem szerepelhet sem az angol, sem a magyar szóban. Ilyen karakter lehet például a tabulátor.

for (int i = 0; i < szt->db; ++i)
    fprintf(f, "%s\t%s\n", szt->szavak[i].magyar,
                           szt->szavak[i].angol);

Az új fájlunk tehát tabulátorral választja el a szavakat, és az eddigiekhez hasonlóan külön sorba írja a szópárokat. Az ábrán a színes nyilakkal a tabulátor karaktert jelképezzük:

tábla csokibar of chocolate
doboz gyufabox of matches

A visszaolvasás itt biztosan nem működne fscanf() "%s %s"-sel. Mint azt a sztringek kapcsán láttuk, a scanf() egy "%s" konverzió megadása esetén minden szóköz jellegű karakternél megáll, tehát a több szóból álló kifejezések esetén csak az első szót olvasná be. Emiatt például a „tábla csoki” kezdetű sornál a magyar szót tároló adattagba tenné a táblát, az angol adattagba pedig a csokit. Valahogyan a scanf() tudatára kell adnunk, hogy nem a szóköznél, hanem a tabulátornál van vége a sztringnek.

Ilyen feladatok megoldására találták ki a scanf() "%[]" (szögletes zárójel) jelű konverzióját. Ez a "%s"-hez hasonlóan egy sztringet olvas be, viszont itt meg lehet adni, hogy a sztring milyen karaktereket tartalmazhat, vagy miket nem tartalmazhat.

scanf("%[0-9a-f]", s);
scanf("%[^\n]", s);

Ezt kétféleképpen használhatjuk: ha a szögletes zárójelben felsorolunk valamilyen karaktereket, azzal ezt mondjuk: addig olvassuk a sztringet, amíg a megadott karakterek sorozata jön. Ha bármi ettől eltérő, akkor ott álljunk meg. Az első példa egy olyan sztringet olvas be: "%[0-9a-f]", amiben hexadecimális számjegyek vannak: 0 és 9, illetve a és f között.

A második lehetőségünk, hogy kizárt karaktereket sorolunk fel. Ha a szögletes zárójel után egy ^ kalapot (caret) teszünk, utána azokat a karaktereket adhatjuk meg, amiknél meg kell állni. Vagyis bármi mást beolvas, de az első olyannál, ami a listában van, meg fog állni a sztring. A második példa egy sort olvas be: "%[^\n]". A sztringben bármi lehet, kivétel újsor karakter.

Ezzel már vissza tudjuk olvasni a fenti módon létrehozott fájlunkat. A magyar szó (kifejezés) tabulátorig tart, az angol pedig a sor végéig. A beolvasás tehát:

szt->db = 0;
Szo uj;
while (fscanf(f, " %[^\t] %[^\n]",
                 uj.magyar, uj.angol) == 2) {
    szt->szavak[szt->db] = uj;
    szt->db += 1;
}

Ebben még egy utolsó dologra kellett figyelnünk. Nevezetesen arra, hogy a "%[]" konverzió, amikor valamelyik karakter miatt megáll, akkor azt a határoló karaktert már nem olvassa be a fájlból. Például a magyar szó beolvasása megáll a tabulátornál, és ez a tabulátor ott marad a bemeneten. Vagyis a következő alkalommal, amikor valamit szeretnénk a fájlból olvasni, elsőként ezt a karaktert fogjuk megkapni.

A fenti ábrán a fölfelé mutató nyíl jelzi azt, hogy ilyenkor hol állunk a fájlban. Ha ezt a tabulátort nem lépjük át, akkor bekerül az angol szóba, mert a "%[^\n]" konverzió elfogadja. Ezt értelemszerűen el kell kerülnünk. Erre való a formátumsztringben használt szóköz: ez átlépi az entereket, a szóközöket és mellesleg azt a tabulátort, ami épp az elválasztó karakterünk volt.

Ugyanez a helyzet a sor végén: az angol szó beolvasása megáll az újsor karakternél, és az ott marad a bemeneten; ha nem akarjuk, hogy a következő magyar szóba bekerüljön, akkor azt a magyar szó beolvasása előtt el kell dobni.

32. Minden kifejezés külön sorban

A szóközök problémáját úgy is megoldhatjuk, hogy egyszerűen külön sorban tárolunk minden kifejezést. Így a fájl sorai felváltva magyar, angol, magyar, angol kifejezéseket tartalmaznak majd. Ezt nagyon másnak érezzük az előző megoldástól, de valójában ugyanarról van szó: itt a jól megválasztott elválasztó karakter az újsor. A fájl írása:

for (int i = 0; i < szt->db; ++i)
    fprintf(f, "%s\n%s\n", szt->szavak[i].magyar,
                           szt->szavak[i].angol);
tábla csoki
bar of chocolate
doboz gyufa
box of matches

A beolvasást végezhetjük ugyanúgy, mint az előbb, vagy akár az fgets() függvénnyel is:

szt->db = 0;
Szo uj;
while (fgets(uj.magyar, 51, f) != NULL
       && fgets(uj.angol, 51, f) != NULL) {
    *strchr(uj.magyar, '\n') = '\0'; // vigyázat!
    *strchr(uj.angol, '\n') = '\0';
    szt->szavak[szt->db] = uj;
    szt->db += 1;
}
szt->db = 0;
Szo uj;
while (fgets(uj.magyar, 51, f) != NULL
       && fgets(uj.angol, 51, f) != NULL) {
    enter = strchr(uj.magyar, '\n');
    if (enter != NULL)
        *enter = '\0';
    enter = strchr(uj.angol, '\n');
    if (enter != NULL)
        *enter = '\0';
    szt->szavak[szt->db] = uj;
    szt->db += 1;
}

Itt arra kell figyelnünk, hogy az fgets() a fájlban a sorok végét jelzó újsor karaktert is beteszi a sztringbe. Ennek az a célja, hogy a csonka sorokat is detektálni tudjuk. Ugyanis a függvénynek a karaktertömb méretét, és ezáltal a sztring maximális hosszát meg kell adni. Előfordulhat, hogy a fájlból érkező sor hosszabb. Ezt onnan vesszük észre, hogy a beolvasott sztring végén nincsen újsor karakter. Amúgy viszont a tábla csokit tartalmazó sor beolvasása után a sztring tartalma "tabla csoki\n".

Erre az újsor karakterre nincs szükségünk, a beolvasás után ki kell törölnünk azt a magyar és az angol szóból is. Ezt legegyszerűbben úgy tehetjük meg, hogy az strchr() függvénnyel megkerestetjük, és felülírjuk egy lezáró nullával. A felkiáltójel azért szerepel a kódban, mert az strchr() hívás értéke NULL pointer is lehet – ezt ellenőrizni kell. Ilyen valójában csak akkor történhet, ha hibás a fájl, hiszen eredendően is maximum 50 karakteres sztringeket írtunk bele.